A férjem egyik kedvenc rendezője Stanley Kubrick volt: egyszerűen rajongott a filmjeiben megjelenő, mentálisan ingoványos világokért, na és persze valamelyest a műveiből áradó rémületért is, amelynek – mi tagadás – egyértelműen ő volt a mestere.
Ezek után nem meglepő, hogy a férjem – legtöbbször látott és leginkább szeretett – filmje a Ragyogás volt. Egy idő után már magam sem értettem, hogy miként nem tudja megunni azt a borzongató pszichothrillert. Még a kislányunk születése után sem tudott megszabadulni ettől a szenvedélyétől: pedig egy kisgyereknek aztán igazán nem arra van szüksége, hogy első televíziós élménye egy baltával rohangáló őrült apáról szóljon, aki ráadásul épp a saját gyerekét veszi üldözőbe.
Erre azt az ellenérvet hozta fel, hogy “ez nem a valóság”, illetve, hogy “őt még mindig nagyon foglalkoztatja”, szóval igencsak tehetetlennek éreztem magam. Arra gondoltam, hogy egy bizarr szokásból, csak egy még bizarrabb tettel lehet valakit kirántani: kiviláglott számomra egy Ragyogás-témájú, családi fotozás ötlete.
Úgy voltam vele, hogyha ez nem ébreszti rá a szokása gyerekre tett kártékony hatására, akkor semmi. Villámgyorsan bele is vetettem magam a keresőoldalak zegzugaiba, és hamarosan rá is akadtam egy szimpatikus találatra, a szoboszlaikriszti.hu-ra. Az oldalon világosan fel volt tüntetve, hogy egyaránt van lehetőség szabadtéri-, illetve beltéri (stúdiófotók) készítésére. Az alap koncepcióm az volt, hogyha a filmbeli szálloda arculata alapján sikerül valamelyest “berendezni” a stúdiót, már nyert ügyem van.
Nem is késlekedtem a döntéshozatallal: azonnal felkerestem a fényképész hölgyet időpont-egyeztetés céljából. Nem sokkal később volt is alkalmunk találkozni, ahol részletesen elmondtam neki a kissé megbotránkoztató elképzeléseimet. Ő pedig – igazi profi módjára – nem kezdett bele semmiféle ítélkezésbe, vagy kioktató szövegbe, nem kérte ki magának, hogy mi a fenét hiszek én róla, hanem a lehető legnagyobb nyugalommal hallgatta végig a gondolataimat.
Figyelmeztetett rá persze, hogy azért a férjemnek nem ártana szólni, mivel ő is kelleni fog a fotózáshoz: azt javasolta, hogy csak magába az ötletbe avassam be, a “díszletről” pedig ne szóljak egy szót sem.
A “megálmodott” családi fotozás meglepően könnyedén sikerült is: a férjem egyáltalán nem fogott gyanút arra vonatkozólag, hogy mi vár rá. Kézen fogva érkeztek meg a kislányunkkal a kissé baljós, vörös háttérben úszó stúdiószobába. A férjem ugye elég sokszor látta már a filmet, szóval egy pillanat alatt leverte a víz a jeges rémülettől. Szó nélkül ülte végig a fotózást, mosolygásra nem igazán volt képes ebben az állapotban.
A lányunk azonban nagyon élvezte a fotózást: a figyelem középpontjában volt, a fotós hölgy pedig rendkívül kedves volt vele. Látszott rajta, hogy ért a gyerekek nyelvén: nem utasítgatta, hanem mindig szépen megkérte, hogy hogy mozogjon, milyen arcot vágjon, mennyire húzza ki magát stb.
Kár volna tagadni: rajtam egyértelműen a cinikus, győzelemittas mosoly volt a legmarkánsabb arckifejezés, de azért igyekeztem átalakítani valami meghittebb és kedvesebb ábrázattá.
A képek fantasztikusan sikerültek: a vészjósló helyszín ellenére valahogy minden egyes fotón nagyon jól mutattunk együtt. Ezért is örülök nagyon annak, hogy bosszúszomjas keresgélésemben épp a szoboszlaikriszti.hu nevű oldalt találtam meg: teljes mértékben elégedett vagyok a született képekkel, a kislányom pedig életében nem mosolygott annyit, mint a fotózás alatt.
A férjem számára korántsem olyan pozitív élményként él a fejében ez a fotósorozat, mint a miénkben: annyira megijedt, hogy azóta egyszer sem tudta megnézni a filmet. Ezt olyan szempontból sajnálom, hogy nem akartam őt örökre megfosztani az egyik kedvenc filmművészeti alkotásától, de így jár az, aki hosszan tartóan figyelmen kívül hagyja egy fiatal anya kéréseit.